Már Ti sem vagytok mai csirkék, hisz 2001-től létezik a zenekar. Emlékeztek még hogyan kezdődött az „őrület”, amit Cenobite névre kereszteltetek?
Az első néhány évet igazi „garázsbandaként” töltöttük, egy egész más felállással. A mára már legendás Patkánylyukban próbáltunk. Akkoriban születtek az olyan nóták, mint a Vákuum, amit a mai napig is minden koncerten játszunk. 2005-ben állt össze a mai felállás alapját képező csapat, akkor lett először saját próbatermünk és saját cuccunk. Ez évben felgyorsultak az események, lenyomtuk az első koncerteket, és ekkor készült el a Mental Eradication című stúdióanyag, ami sok helyen igen kedvező kritikát kapott. Azonban a lényeg, hogy az alapvető zenei elképzeléseink a lassan már 10 év alatt sem változtak.
Számomra külön „finomság”, hogy két női hörgőssel is dolgoztatok. Ez véletlen, vagy mindenképp hölgyet szerettetek volna az énekesi posztra?
Ezt az élet hozta így, mi mindig elszánt és elkötelezett arcokat kerestünk a zenéléshez, és kétszer is abban a kivételes szerencsében volt részünk, hogy ezt egy lányban találtuk meg, és passzoltak a dolgok. Jelenleg igen kicsi az esély arra, hogy ez a „csoda” harmadszor is megtörténjen velünk.
2008-ban, Zsófi távozása után váltatok igazi noisecore bandává. Hogyan határoznátok meg ezt a műfajt?
Röviden: ez az underground metál alja. Emészthetetlen, befogadhatatlan, és csak egy nagyon szűk réteg hallgatja önszántából és élvezettel. Lényege a pincemélységre lehangolt gitár, tört, hamis, disszonáns témák, nehezen követhető zenei elemek. Az éneken viszonylag kevés múlik, persze minden lehet egy kicsivel extrémebb, mint korábban, és mi mindig törekszünk is erre.
Ha jól láttam, az utóbbi években eléggé megcsappant a koncertjeitek száma. Jól látom? Ha igen, elmondanátok miért?
A lelkesedésünk nem hagyott alább, egyszerűen ennyivel kevesebb a lehetőségünk az elmúlt évekhez képest. Sosem vergődtünk, hogy koncertezni tudjunk, de ha hívtak valahova, mindig igyekeztünk menni. Mostanában dögledezik a „színtér”, a régi, kedvenc, belvárosi helyünkön mainstream heavy metal bandák játszanak hétvégente, közéjük mégse mehetünk zenélni. Panaszra így sincs ok. Bár kevesebb a buli, de több energiánk jut egy-egy fellépésre, jobban rá tudunk készülni, és a hangulat is mindig „háváj”.
Az idei év eddigi legjelentősebb eseménye talán a Metalfest tehetségkutatóján való részvétel volt. Ha jól emlékszem Ti jutottatok be első helyen a közönségszavazatok alapján. Szerintem ez már önmagában szép. Érdekelne az is, hogy miért pont ezt a tehetségkutatót választottátok?
Nem a tehetségkutatóra mentünk, hanem a Metalfestre. Rettenetesen nagy „feeling” egy rendezvényen játszani olyan bandákkal, mint a Deicide, még ha nem is pont egymás után léptünk fel. Óriási élmény volt a profi környezet, a hatalmas színpad, és jó volt látni a sok tehetséges csapatot, akikkel együtt játszhattunk
A szavazatokból nekem az jött le, hogy elég stabil „rajongótáborral” rendelkeztek. Ők hogy „bírják” a foghíjas koncerteket?
Az a tapasztalat, hogy az emberek nem járnak koncertekre, legalábbis kevesebben és kevesebbet, mint néhány éve. Ez nem csak ránk vonatkozik, hanem általában is pang az underground, a fellépő zenekarok sokszor egymásnak játszanak. Télen az is megesett, hogy elmaradt egy koncertünk, mert a tulaj szerint nem érte volna meg kifűteni a helyet. Szembe kell nézni a ténnyel, hogy döglődik a műfaj, és erre a tendenciára az általános pénztelenség csak rátesz néhány lapáttal.
Visszatérve, korábban is jártatok már tehetséggondozón? Miben volt ez a mostani más?
Igen, a mostaninak az „ingyenesség” volt a legnagyobb vonzereje, hehe. Na és persze az, hogy egy ilyen hatalmas fesztivál keretein belül állhattunk színpadra. Emellett a tehetségkutató szinte nem is lényeges. Nem nyerni mentünk, rengeteg jó banda volt még ott rajtunk kívül, a fellépési lehetőség egy ilyen rendezvényen nekünk ennél többet ért. Korábban az A38 hajón a Becherovka tehetségkutatón játszottunk, talán ott volt a legnagyobb számú közönségünk. Ott egyébként 6. helyen végeztünk a 40-ből, ami nem is volt rossz teljesítmény.
Naná, hogy nem! Rátérve a hangzóitokra, 2009-ben jött ki egy két számos EP-tek Cenofobia címmel. Promóciós célra szántátok a cuccot, vagy más inspirált a felvételek elkészítésére?
Az anyaggal az volt a cél, hogy legyen egy felvétel, amit szétküldhetünk a kiadóknak, elsősorban külföldre. A régi felvételek az énekescsere miatt már nem aktuálisak, hiszen élőben már valami egészen mást hozunk, és egyébként is szerettük volna rögzíteni az új számokat.
Hogyan tovább? Tervezitek új album kiadását?
Igen, tervezzük, a Cenofobiát most is küldözgetjük az összes lehetséges kiadónak. Természetesen szeretnénk elkészíteni a folytatást is, mert van egy teljes albumnyi anyagunk, amit fel lehetne venni, de ezt saját forrásból már nem tudjuk finanszírozni.
Egyáltalán érdemes-e a mai állapotok függvényében bármilyen hanghordozót is megjelentetni?
Pénzkeresési szándékkal semmiképpen. A régi CD-ket, amiket készítettünk, ingyen osztogattuk szét a haveroknak és az érdeklődőknek. Sajnos senkitől nem lehet elvárni, hogy fizessen a zenéért 2010-ben.
Zárásul pedig, hogy „interaktívkodjunk” kicsit egy feladat: tegyük fel, hogy ezt az interjút egy időkapszulába zárva megőrzik az utókor számára (haha). Mit üzennétek a távoli jövő nemzedékének?
Nem mi vagyunk a U2, hogy bármit is üzengessünk az embereknek, vagy küldetésünk legyen, vagy bármi ilyesmi. A világ szar, és egész biztos nem mi fogjuk jobbá tenni. Aki ránk hallgat, az azt csinál, amit akar!
Köszönöm szépen! Azért remélem, hogy a „dögledezés” csak átmeneti állapot! Amíg vannak olyan hozzáállású zenekarok, mint Ti is, van fény az alagút végén! Csak nehogy dudáljon! (Itt jegyezném meg, hogy a válaszok a Cenobite kollektív véleményét tükrözik, „közös megegyezés alapján” nem kötöttem egyik tag nevéhez sem a riportot! - szerk.)